Maratonunk első és második része

Emelkedik a színvonal

Most következik Adam életművének a krémje, az a négy film, amelyiktől még az én kőszívem is meglágyul egy pár sor erejéig. Sajnos megint azt kell mondanom; a többi filmje között érvényes csak ez az értékrend, ha egy lapon említenénk őket más filmekkel, csúfosan elbuknának.

Dehát jó szavakat ígértem, hát jöjjenek.
A Dini Hotel évi díjátadó ceremónia jelöltjei, az Adam Sandler legjobb filmje kategóriában…

Ki nevet a végén? (Funny people) (LINK)

Egy unalmas wannabe tragikomédia az egész Seth Rogen társaságában (aki betörése óta még mindig nem győzött meg róla, hogy vicces), de még így is kiemelkedik Sandler vígjátékai közül. Viszonylag keveset lehet mondani róla, mint ahogy maga a film is keveset mond, pedig egészen jó is lehetett volna. Ehelyett inkább ajánlom a hasonló ötleten alapuló 50/50 (Fifti-fifti) c. filmet Joseph Gordon-Levitt és – ki nem találod - Seth Rogen főszepelésével. Az egy erősebb cucc ennél, jobban jársz vele.

Spangol (Spanglish) (LINK)

Ezt is nemrég pótoltam az Adam Sandler bejegyzés sorozatra készülve, és kellemesen csalódtam. Bár tekintve, hogy Sandler végre valahára nem ugyanazt a karaktert játssza, mint általában, a meglepetés borítékolható volt. Ez a film főleg kulturális, szociális különbségekről szól, bőven van értelme és sokkal viccesebb, mint a hétköznapi Sanler-komédia, annak ellenére, hogy nem vígjátékról beszélünk, hanem egy ilyen családi film szerűségről.

A Spanglish szórakoztató, kellemes, bár túlságosan hosszúra nyújtott, de nézésre ajánlható film.

Kótyagos szerelem (Punch-Drunk Love) (LINK)

Hát most mondanám, hogy: “És a film, ami éppenhogy lecsúszott az első helyről…”

De nem mondom, mert jó sokkal csúszott le.

A Punch-Drunk Love egy érdekes film, ami sok hasonló listán biztos az első helyen szerepel, de én inkább egy kísérletezésnek érzem, mint pontos koncepció alapján leforgatott filmnek. Itt már Sandler is közelít ahhoz a karakterhez, akit mindig is játszania kellett volna, a történet eredeti, a karakterek érdekesek. Mondjuk sokkal kevésbé nézőbarát, mint a Spanglish, talán csak a személyes ízlésem miatt került feljebb nála, nem tudom.

Egyébként a cím fordítása külön bekezdést érdemel, mert a punch-drunk magyarul azt jelenti, hogy zavarodott, olyan mint akit fejbevertek. Ehhez képest a fordítók meglátták a címet: “Ó hallod, hallod, a drunk azt jelenti részeg, legyen valami…. ööö… legyen kótyagos”.

And the Dini Hotel Award goes to…

Üres város (Reign over me) (LINK)

Igen, ahogy a kommentelők ez előző rész alatt már megdiskurálták, Sandler legjobb produkciója véleményem szerint a Reign Over Me.

Ez megér egy express kritikát.

Ahogy a fentebb felsorolt három film is bizonyítja, nem elég, ha a komédiás kijön a komforzónájából, attól még nem lesz feltétlenül jó az eredmény. Itt viszont pontosan eltalálták azt a karaktert, akit világ életében játszania kellett volna, egy párhuzamos univerzumban talán még rajonganék is érte, ha csak ilyen dolgokat tett volna le az asztalra.

Na azért nem fenékig tejfel ez sem, az első egy óra például egy kényelmetlenül hosszú expozícióval dolgozik, a legtöbb Sandler rajongó valószínűleg már itt feladta és a film a továbbiakban sem valami mozgalmas és izgalmas, még a műfajához mérten sem (drámáról beszélünk ugyebár). Van egy bírósági jelenet, ahol kicsit felpezsdül a cselekmény, ebből több is lehetett volna.

A kolosszusok

Most tennünk kell egy kis kitérőt, mert kötelességemnek érzem ezt leírni. A helyzet az, hogy régóta nagy imádója vagyok a videójátékoknak, és manapság már szép számmal lehet találni közöttük olyanokat, amik igazi művészi értékeket tudnak felmutatni. Ismerek olyan játékot, ami jobban van megírva, mint a legtöbb film és ez nem véletlen. Tudni lehet, hogy ma a videójátékipar profitja sokszorosa a filmiparénak. Jóval olcsóbb előállítani és sokszor többet is hoz, mint egy-egy film. Nem véletlen hát, hogy a legjobb írók és rendezők dolgoznak rajtuk. Maga az élmény, hogy a főszereplő bőrébe bújhatsz, hozzátársul hollywoodi minőségű filmbejátszásokhoz, és ettől olyan vonzó a játék. Ami a filmben az egyik legfontosabb dolog; a protagonistával való azonosulás, a játékban eleve adott, hiszen Te vagy a hős. De a játékokról majd lesz egy másik bejegyzés, most maradjunk a filmeknél.

Lényeg az, hogy jó látni, amikor az Üres városban egy játékot olyan remekül használnak fel, mint még filmben soha. Nincs nagy szerepe, de az szimbolikus, és nagyon a helyén van. A Shadow of The Colossus egy impresszionista stílusú japán videójáték (az egyik kedvencem), amely egy fiatal srácról szól, aki vissza akarja hozni az életbe halott szerelmét, ehhez pedig 16 kolosszust, vagyis hatalmas szörnyeteget kell legyőznie. Charlienak szintén le kell győznie démonait, és emlékeit, ezzel a játékkal azonban újra és újra átéli a tragédiát; mindig amikor egy hatalmas kolosszus a földre omlik, a World Trade Centert látja. Amikor a lányt nézi az oltáron, mindig a felesége jut eszébe (ez a filmben nem látszik, de a játékban szerepel a halott lány látványa). Ugyanúgy nem tudja elengedni az emlékeket, mint ahogy ezt a játékot sem. A végén ezért fontos, hogy leteszi a kontrollert. Bár sajnos az is igaz, hogy a játék önmagában sokkal élvezetesebb és gyönyörűbb, mint ez a film.

Na de Sandler…?

Igen, igen, azt kell mondjam itt kifejezetten jól alakít, és nem csak önmagához képest. Bár nekem a legérzelmesebbnek szánt jelenet nem volt olyan mindent átszakító, de megállta a helyét. Kérlek és könyörgöm Adam: ilyen szerepeket játssz el inkább, ha már muszáj egyáltalán valamit! Jó volt őt látni, és azt hiszem ő maga is sokkal jobban élvezte ezt, mint egy újabb lelketlen üres karaktert az n+1-edik vígjátékában. Ez az Adam Sandler nézhető, becsülhető és szerethető.

Meg kell említeni Don Cheadle-t is, aki szintén nagyon ott volt. A két karakter jól működött együtt, Charlie és Alan, amolyan Életrevalók-szindróma féleséggel egymást húzták ki a mélységesen mély szellemi és spirituális veremből.

Szóval summa summarum: kicsit unalmas a film, de ha ráhangolódsz egy lassan csordogáló drámára, akkor jó élményben lesz részed. Mivel én a műfaj szerelmese vagyok tetszett, de írjon nyugodtan egy Steven Seagal rajongó, hogy mi a véleménye róla.

Konklúzió

Sandler munkájából tehát csak a fenti négy film értékelhető, de ez sem véletlen. Nem nagy talány, hogy ezek azért jobbak, mint távoli rokonaik, mert Sandler végre komolyabb szerepekhez nyúlt. De a legjobb az egészben, hogy ő maga is pont ezt a négy filmet választotta le a többiről, méghozzá azzal, hogy létrehozott a Happy Madsion stúdiónak egy “alosztályt”, ez pedig a Madison 23. Engem ez a tény annyira meglepett, amikor megtudtam, hogy 2 percig ezen röhögtem. Szóval Adam Sandler szándékosan kijelöli a drámai (magyarul jobb) filmjeit? Nem gondoltam, hogy ezt fogom mondani, de van humora a srácnak. Ez megerősít a hitemben, hogy Sandler is pontosan tudja, hogy a vígjátékai nem valóak egy asztalra egy igazi mozifilmmel. Lehet, hogy ő csak trasht akart gyártani és legnagyobb meglepetésére az emberek komolyan vették? Nembaj, mostmár legalább tudom, hogy csak a Madison 23 filmeket szabad megnézni tőle.

Végső döfés

És akkor most leírom, amire már három napja készültem, amiért egyáltalán elkezdtem ezt az egész sorozatot. Mi a legnagyobb hiba Sandlerrel?

Gyenge minőségű filmeket gyárt?

Nincs humorérzéke?

Dollármilliókat kaszál, miközben a kisujját sem mozdítja, hogy igényes és kreatív munkákat adjon ki a kezéből?

Esetleg rosszízlésű ripacs?

Ez mind igaz, de van más is. Valójában engem az zavar, hogy rengeteg pénzt költ el ezek megvalósítása közben. Képzeljük csak el mi mindent lehetne tenni a világért ennyi pénzből. Ki lehetne építeni egy megújuló energiaforrás telepet. Meg lehetne oldani éhező országok ételellátmányát akár hónapokig. Támogatni lehetne a rákkutatást, vagy az orvostudományt. Lehetne belőle iskolát építeni, vagy kórházat, fejleszteni a közbiztonságot, fogyatákos gyerekek gyógyulását támogatni.

De nem, mi kapunk helyette nagyfiúkat, meg sátánkát, meg hawaiin forgatott limonádékat, meg adhatunk Maseratit már amúgyis kőgazdag színésztársainknak. Beletuszkolhatjuk filmjeinkbe feleségünket, barátainkat, szeretőinket, és barátaink barátait is. Pénzelhetjük amúgyis kőgazdag színészbarátaink projectjeit, mint például a Bucky Larson: Born To Be a Start, amit leforgatunk 10 milláért, hogy aztán majd 1 hétnyi mozis vetítés után örökre a 99 forintos DVD-k süllyeszőjébe kerüljön. Megtehetjük, de ettől leszünk pontosan olyan nagypofájú senkik, mint a 300 millió dollár (66 milliárd forint) összvagyonú gyökér, Adam Sandler. Reign Over Me ide, vagy oda.

Utóbbi szuperprodukciót például épp a napokban láttam az egyik áruház kacatosában, nevetségesen magas árért (600 Ft).

És ezért van az, hogy mindig dühbe gurulok, amikor ezt a képet látom a közösségin:

Létezik olyan, amin igen?!

Szóval milyen operaénekes, milyen bohóc?

Hát most, hogy átélted velem ezt az agóniát elmondom. Sandler pályafutásának kezdetén a Saturday Night Live c. műsorban egy operaénekes szkeccsel lépett fel mindig, ahol popkultúrális és aktuálpolitikai poénokat sütött el operaénekesnek öltözve és áriázva.

A síró bohóc pedig arra utal, hogy a nagy mókamester az igazi énjét végülis egy tragikus szerepben találta meg, így lett ő a szememben hollywood síró bohóca.

DN-es