Megmagyarázom a címet: úgy jártam, hogy a vonat késett húsz percet, így nem értem oda a pénztárhoz, hogy átvegyem a foglalást. Még szerencse, hogy a párom, akivel mentem máshonnan érkezett és előbb ért oda, de sajnos így is a rövidebbet húztuk, mert nálam voltak a diákigazolványok, ugyanis arra számítottunk, hogy éppenséggel én érek oda előbb. Így jöhetett a három teljes árú jegy, hiába alkudoztunk, hogy 5 percig valahogy oldja meg, hogy megmaradjanak. Így balszerencsémtől sújtva ültem be a moziba és hát...

...kárpótolva lettem!!

Igen, tudom, hogy akit érdekel a Rush című film, az már rég lefoglalta a jegyét. Aki pedig tépelődött, hogy elmenjen-e egy Formaegyes filmre egyáltalán, az meg már rég elolvasta a kritikákat más oldalakon. Én nem tettem, nem akartam, hogy bármilyen szinten is befolyásoljanak.

De akkor mi értelme annak, hogy én is leírom? Mi szükség van rá? Miben lesz ez más, mint a többi? Abban, hogy egy igazi Forma 1 rajongó írja. Nem szakértő, de nem is dilettáns, nem újságíró, de nem is egy százötvenedik random bloghuszár. Nem olyan, akinek lövése sincs, de a hülye rajongók miatt foglalkoznia kell vele. Szándékosan nem szoktam új filmekről írni, mert annak a 10 olvasómnak tökéletes alternatívái vannak akkor is, ha nem írom meg az új transformerst, a csapból is az új filmek kritikái ömlenek.

Most viszont más a helyzet. Nem érdekel, hogy már százan megírták magyar nyelven, és több ezren angolul ezt az értékelést (még így is, hogy a premier napján mentem el). Így inkább írom ezt magamnak, és annak a 10 drága-kedves olvasónak. Majd egyszer név szerint dedikálom nektek a bejegyzést.

Rush – Hajsza a győzelemért
(Rush, 2013)

Rendezte: Ron Howard
Írta: Peter Morgan

Ja, szóval a fenti két névből ítélve nem bízták a véletlenre a pénzemberek. Akkor jöjjön a kötelező: a film az 1967-es Formula 1-es világbajnoki sorozat küzdelmeit mutatja be Niki Lauda és James Hunt szemszögéből. Nem is rágom tovább a csontot, aki ismeri a sztorit az csak unatkozna, aki nem, az meg szerintem ne most olvasson utána, annál izgalmasabb lesz a film.

A két ikonikus pilóta egymás tökeit szorongatja két órán keresztül, ahogy azt elvárjuk tőlük, mint ahogy a bemutatók alapján is egy rendkívül hatásvadász megközelítést vár az ember. De akkor dobpergés, jöjjön az a rész, amiért mindenki megnyitotta ezt és az ehhez hasonló cikkeket a mozi előtt:

Giccses, cukormázas, CGI orgia-e?

Nem az! Igen, vannak benne fogösszeszorítósan animált ütközések – de nyugi, nem sok -, vannak benne biztosan-nem-így-volt jelenetek, amiket viszont könnyű lenyelni, mert azért ez mégis csak egy film, és az adaptációk lényege az, hogy ügyesen, minél kevesebbet változtassunk az alapanyagon (esetünkben az igaz történeten).

Szóval én aztán tényleg féltem a giccstől és allergiás is vagyok rá, de ez a gyerek nem nyáladzik, max egy-két cseppre lehet számítani, érdemes felvenni a rajongói pártedlit és akkor rendben leszel.

Mitől nem olyan, mint amire számítasz?

Attól, hogy nem csak a pályán játszódik. Olyannyira nem, hogy verseny-részből meglepően kevés van, de tökéletesen elegendő. Pedig simán lehetett volna egy szét CGI-ozott, versenyautóban játszódó eye-candy az egész, de nem lett az. És de jó ezt leírni. Olyan helyzetekbe és helyszínekre kerülnek a szereplőink, amire nem is feltétlenül gondolnál. Drámának haragozták be és az is lett. Tökéletesen eltalálták az egyensúlyt a magánéleti és Forma 1-es jelenetek között, remek ritmusban váltják egymást, bármelyik vonal is érdekel, 5 percenként megkapod a dózisodat belőle.

Nagyon jó látni, hogy odafigyeltek a részletekre – mondjuk brit rendező lévén, minden pontatlanságnál lincselésre számíthatott volna Ron Howard a Forma 1 hazájában. Ott vannak a korabeli autók, a pilóták, akik úgy is néznek ki és úgy is játszanak, ahogy egy igazi rajongó elvárja. Ha nézed napjaink versenyeit, akkor ott van az a nagyon furcsa érzés, amikor 3 másodperces kerékcserék helyett 3 perceseket látsz a vásznon, és 10 másodpercnél elkezdesz fészkelődni, hogy „csinálják már”.

Külön öröm számomra, hogy James Huntot nem az ördögtől származó gonosznak állították be. Az a vicces ebben az egészben, hogy szegény Alain Prostot a Senna című – egyébként nagyszerű – Forma 1-es filmben olyan rossz színben tüntetik fel, ahogy egy dokumentumfilmtől nem várná az ember. Persze a Rush-ban is - ami egy játékfilm és ezáltal sokkal jobban igényli az antagonisztikus ellentétet – úgy intézték, hogy Hunt egy nagyképű faszkalap legyen, de érthető motivációi vannak, karakterhű reakciói, és biztos vagyok benne, hogy sokan neki drukkoltak a film alatt. Nem lett ellenség, hanem ellenfél maradt, még a néző szemében is. Ehhez persze kellett mögé az az erős magánéleti szál.

It’s all about the cars

Fun fact: Chris Hemsworth és Daniel Brühl is Forma 3-as autókat vezettek a cockpites jeleneteknél, míg a kaszkadőrök igazi Forma 1-eseket, minden autóra kamera volt rögzítve, és az eredeti helyszíneken forgattak. Zack Snyder például valószínűleg mindezt egy zöld háttérrel letudta volna.

Egyébként maguk az autók gyönyörűen voltak megcsinálva sok helyen, ahogy a nap csillant rajtuk azért csak elmorzsolt egy könnycseppet az ember, meg ahogy a kanyarban a sisak tetején köröztek a fenyőfák. Szóval volt azért itt esztétikai élmény is. Minden korhű és szépen modellezett; volt itt hatkerekű Tyrrell meg babakék Ligiert, és bár nem csekkoltam minden autót, csak sejteni lehet, hogy mindegyik gép a valódi rajthelyén volt a Nürnburgringen.

Ikonok és hősök

A pilóták részéről tökéletes volt a színészválogatás, mindenkit sikerült úgy maszkírozni, hogy jócskán hasonlítson a megformált alakra, ez főleg a Laudánál sikerült jóra, azok a kis lapátfogak jól álltak Brühlnek. A játékukat tökéletesnek éreztem, Brühl és Hemsworth jól dolgoztak össze, a mellékszereplők is lubickoltak, egyedül Olivia Wilde-ot éreztem erőtlennek, még a tekintetem is alig akadt meg rajta.

Egyébként csak én éreztem a kihagyott ziccereket? Aki még nem látta, és meglepetést akar a „cameoknál”, az ugorja ezt a bekezdést. Biztos voltam benne, hogy valamilyen formában benne lesz Bernie Ecclestone, Ron Dennis, vagy valamelyik nagykutya, de semmi ilyesmi nem történt. Biztos nem találtak eléggé hasonló színészeket. Ezeket a szimbólumokat meg ugye nem lehet lerombolni. De hát ha Walt Disneyt megoldották (tudjátok, Tom Hanks). A másik dolog, ami szöget ütött a fejembe: miért is nem Lauda szövegelte el azt a 10 mondatos narrációt az elején meg a végén? Tök poén lett volna. Jó persze ő nem színész, nem tud úgy játszani a hangjával, meg talán inkonzisztens lett volna, de akkoris. Bár lehet felemás lett volna, mert Hunt ugye már nem tudja felmondani a szövegét, akkor meg már maradtak a két színésznél inkább.

Zene és fogadtatás

Hát a zenét letudnám annyival, hogy Hans Zimmer. Általában zseniális, és bár itt nem emelkedett ki annyira a filmből – egy-két jelenetet leszámítva -, azért megint nagyon jó munkát végzett, hangulatos, drámai, izgalmas. A főtéma (1976) például számomra emlékezetes marad.

Mint közösségi élmény, ez a mozifilm nagyon jól működik, és erre számítani is lehetett. Tele volt a terem rajongókkal, és ez egy sajátos atmoszférát teremtett, ahol mindenki ugyanazon a poénon nevet és mindenki tudja, hogy ez az a futam, ahol a baleset történt. A közönség a film végén tapsolni kezdett, ami azért megdobbantotta az ember szívét, ilyet sem látsz a 63. képregény marhaságon (na, most kihúztam a gyufát). Nagyon remélem, hogy ez fellendíti az ilyen jellegű filmek létrejöttét, mint ahogy a feliratos filmekét is, mert erre aztán felirat ide vagy oda, még a vakok is elmennek, hogy hallhassák a motorok gyönyörű hangját.

Összefoglalva:
Persze úgyis lesz olyan, aki a hibáit keresi, de aki egy jó drámára vágyik, az menjen csak el, aki meg egy jó Forma 1-es filmre, annak nem is kérdés. Én is szkeptikusan álltam hozzá, és kellemesen csalódtam. Feltett szándékom volt, hogy nem hagyom, hogy elragadjanak az érzelmeim és ha hibája van a filmnek azt ki fogom emelni. De kimondom: arra, amire szánták, a Rush hibátlan.

Vagy talán mégis egy kicsit elfogult vagyok?

DN-es