David O. Russell neve nem a legismerősebb a szakmában és nem is véletlenül; 1994 óta van a filmiparban, csupán 10 cím áll a neve mellett. E rövid karrier során azonban nálam máris megkapta a „családi diszfunkció prófétája” titulust. Ez a beskatulyázás nyilvánvalóan jogos.

Dehát biztos vagyok benne, hogy saját családi traumáiból merített, így ez a keresztje, ez az üzenete, ez a célja, ez a missziója, és kik vagyunk mi, hogy ebbe beleszóljunk? Ha valakinek ez megy, akkor csinálja csak, de viszont akkor vágjon le elénk valami olyasmit az asztalra, ami egyedülálló. Ez 2010-ben sikerült neki először, a nagy kérdés azonban az: vajon utoljára? Na, de csak lépésről lépésre.

A harcos
(The Fighter, 2010)

Rendezte: David O. Russell
Írta: Az Élet (közreműködtek: Scott Silver, Paul Tamasy, Eric Johnson  - screenplay credit, valamint Paul Tamasy, Eric Johnson, Keith Dorrington – story credit)
Főszereplők: Mark Wahlberg, Christian Bale (Oscar-díj), Amy Adams, Melissa Leo (Oscar-díj)

A The Fighter, mint fentebb is jelöltem, egy életrajzi játékfilm, amely „Irish” Micky Ward amerikai kisváltósúlyú profi bokszoló életének legizgalmasabb szakaszát dolgozza fel. Ennél a mozinál érett be igazán tárgyalt rendezőnk. Azonnal rá is térek a film legerősebb pontjára.

Igaz történet?

De legalábbis autentikus, amennyire csak egy hollywoodi filmtől ezt elvárhatjuk. Remekül hozták be a filmbe a biográf elemeket. Van, hogy a meccsek kommentálásánál az eredeti hanganyagot használják fel. Az HBO akkori kamerása a filmben önmagát játssza, és valóban ott volt az eseményeknél. De ha már kamera: a bokszmeccseket és Dicky crackes dokumentumfilm jeleneteit is az akkor használatos kamerákkal vették fel. Vagy beszélhetnénk arról is, hogy Mickey O’Keefe, Micky edzője is saját magát alakítja. Ezekből a dolgokból látszik, hogy súlyos kutatómunka és felkészülés áll a produkció mögött. Bravo!

Odaadó munka

Christian Bale, aki szerintem megérdemelt Oscarját kapta ezért a szerepért, rengeteget fogyott, hogy eljátszhassa Dicky crack függő karakterét (bár a karakter szó itt kicsit ellentmondásos, hiszen a való életben is az volt). Állítólag a forgatás szüneteiben is szerepben maradt, sőt a film elején és végén található interjúrészletet teljesen improvizálta - Marky Markkal egyetemben. Ezeket késő este vették fel, ahol már csak a két színész és a rendező maradt ott, így a családias hangulatban Bale úgy elérzékenyült, hogy ott kellett hagynia a reflektorfényt. Ez nem pletyka, Te is láthatod, mert ez a felvétel került be a filmbe is. Imádom azt a jelenetet.

De hogy a főszereplőről is essen szó, Mark Wahlberg 2005 óta, tehát 5 évig készült a szerepre testedzéssel. Persze nem így tervezte, de a folyamatos csúszások ellenére is fenntartotta formáját, így amikor 2009-ben elkezdődött a forgatás, már olyan fitt volt, hogy fél kézzel levert volna egy habzó szájú vízilovat. Ráadásul a kötelező juttatásokon felül semmilyen fizetséget nem kért a szerepért, még Christian Bale sem fogadott el 250,000 dodónál többet, ami azért bőven a megszokott tarifája alá esik. Fine gentlemen!

A filmet egyébként 33 nap alatt forgatták le, ami szintén hümmögésekkel tarkított bólogatásra készteti az embert, bár tegyük hozzá, azért nem kellett túl sok helyszínnel dolgozni.

Összegzés

Felesleges kibontogatni a témát, ennyiből már úgyis eldöntötted, hogy meg akarod-e nézni. Bale, Wahlberg, és Amy Adams szerintem nagyszerűek és látszik, hogy nagyon jól tudtak együttműködni a rendezővel, aki ez alkalommal végre jól tudott hozzányúlni a történetéhez. Nagyon valóságos a konfliktus, dehát ez az életrajzi jellegből adódik és pont az életszagúsága miatt bármikor újranézném.

Az már csak hab a tortán, hogy állítólag lesz folytatás.

És ezek után gondolhatjátok, milyen kíváncsi voltam ennek a szellemi utódjára. Vajon sikerül David O. Russellnek hozni maga legjobbját? Vajon képes lesz egy másik stábbal megismételni ugyanezt a receptet? Vajon véghez tud vinni ugyanilyen sikerrel egy másik történetet? Vagy ugyanúgy szürkeségbe vész, mint a remek Elrabolva után a középszerűséget alulról súroló Ismeretlen férfi?

Napos oldal
(Silver Linings Playbook, 2012)

Rendezte: David O. Russell
Írta: Matthew Quick regénye alapján, David O. Russell

Egy jóbarátom ajánlotta, hogy nézzem meg ezt a filmet, bár egyébként is csak idő kérdése lett volna, mert tengernyi indokom volt, hogy megnézzem. Szeretni akartam a Napos Oldalt és tetszett is, csakhogy itt már sokkal árnyaltabb a véleményem.

Pat (Bradley Cooper) mániákus depressziós, tehát a kiugróan jó és rossz hangulatok váltják egymást életében. Amikor hazaengedik a mentális intézetből, mindenképpen fel akarja venni a kapcsolatot volt feleségével, aki viszont látni sem akarja és távoltartási végzést nyújtott be ellene. Pat megismerkedik Tiffanyval (Jennifer Lawrence), akitől segítséget remél céljának elérésében.

Jennifer Lawrence és az ő Oscar-díja

Hát igen, a nagy kérdés: megérdemelt volt?
Nem.

Jennifer Lawrence már jó ideje a kedvenceim között van, és rajta van a figyelőlistámon. Ez azért van, mert úgy gondolom, igazi színészóriás(nő?) lehet belőle, amikor majd kibontakozik. Úgy tekintek rá, mint az ifjú DiCapriora. De szerintem már most is nagyon erős a játéka, főleg drámai szerepekben, de a komikában is működőképes. (EDIT: amúgy nagyon jó humorérzékű hölgyről van szó, csak még nem írtak neki jó vígjáték-karaktert)

Ezért esik egyszerre nagyon jól és nagyon rosszul, hogy aranyszobrot kapott. Tán magyaráznom sem kellene: szomorú, mert ennél sokkal jobb alakításai lesznek, és örömteli, mert így legalább nem jut olyanok sorsára, mint Johnny Depp, Brad Pitt, Gary Oldman, vagy az említett Leo DiCaprio. Persze ez az egész bekezdés csak akkor értelmezhető, ha elfogadjuk, hogy az Oscar-díj a legnagyobb szakmai elismerés. De mivel nem fogadjuk el, marad az öröm. Várom életed szerepét Jennifer.

Minden esetre az Oscar beszédéért mindenképp megérte.

A harcos naposabb oldalai

A harcosnál azt írtam nagyon autentikus. Nos, mivel itt nincs igaz történet, amihez igazodni lehetne, elvileg sokkal egyszerűbb az író munkája, hisz csak a regényt kell átírnia, nem igaz? Nincs annyi kutatómunka, nincs annyi probléma. Mégis sikerült sokszor hiteltelenné tenni a drámát. És ezen az sem segít, hogy konkrétan megint A harcosban érezzük magunkat. Pat = Micky, Tiffany = Charlene ésatöbbi ésatöbbi. Én nem tudtam elvonatkoztatni. A család drámája enyhébb, mégis hasonló.

És rájöttem mivel lehetett volna igazivá tenni a sztorit. Pat mániákus depressziójának, csak az őrült és hiperaktív spektrumát láthatjuk, mikor az igazán valódi érzelmeket és jeleneteket pont ekkor tapasztalhattuk volna meg. De értem miért nem csinálták, és itt jön a slusszpoén.

Félrevezetett főszerkesztő

Azt a mindenségit. Hát nem értettem miért szereti mindenki ezt a filmet és én miért nem. Amikor megpróbáltam utánajárni a következő illuminációm lett: ez egy szerelmi-vígjáték, hogy a macska rúgja meg!! Kerestem a drámai középpontot, a mögöttes tartalmat, a tanulságot a családról és összetartásról. Mind hiába, hiszen a film vége felé már teljesen világos volt, hogy rossz zsánerhez készültem. Persze valami azt súgja, hogy ez nem az én hibám, hanem a hibás expozícióé (mentális betegség, diszfunkcionális család, szétment házasság, halott férj, meg ilyenek), de ezt már úgysem magyarázom meg.

Tehát tudom, miért hagyták ezt ki: úgy túlságosan eltolódott volna a dráma felé. Így viszont a két pad közé zuttyant.

A színészek a napos oldal

Ez a film tipikus esete annak, amikor a király színészi játék elfedi a forgatókönyv hibáit. Robert De Niro, Cooper, Lawrence és Jacki Weaver szépen befoltozgatják, amit O. Russell lyukasan hagyott. Talán nem kellene scriptet írnia, hanem várni kellene egy már kész, de annál szuperebb anyaga, amit csak vászonra kell vinni (The Fighter).

Chris Tucker visszatér a porondra és ő az egyetlen forrása a könnyed humornak ebben az egészben. Kellett bele ez a kevés, de ennyi pont elég is volt belőle.

Akkor ez ennyire rossz?

Egyáltalán nem, sőt szerintem nagyon jóra sikerült. Szívesen újranézném, de valószínű már csak egy Jennifer Lawrence életmű-maraton keretében. Bradley Cooper élete legjobb alakítását hozza (már amennyire én tisztában vagyok a karrierjével), vannak benne igazán vicces jelenetek is és összességében jó érzés tölti el a nézőt a leblende után.

Akinek elege van abból, amit Hollywoodban manapság romantikus-komédiának csúfolnak, vagy betelt a pohár Hugh Grant bárgyú vigyorával, annak felírom receptre. Aki nem szereti, ha bagatellt csinálnak egy komoly betegségből, az maradjon velünk a reklám után, és bemutatom a kedvenc filmem a témával kapcsolatban. Elmebaj ON!

DN-es