Csak Isten bocsáthat meg
(Only God Forgives, 2013)

Rendezte: Nicholas Winding Refn
Írta: Nicholas Winding Refn

Nicholas Winding Refn (NWR) rendező 2011-ben elérte mainstream áttörését Hollywoodban. Egy atmoszferikus, mindent elsöprő produkciót mutatott be a közönségnek, aminek furcsamód minden emlékezetes eleméből mégis a zenéje maradt meg a legjobban. Hangulatfilmről lévén szó, mondjuk ez nem is csoda.

Fogta a dán filmrendezés stílusjegyeit, egy sztársármőrt Ryan Gosling személyében, és egy fordulatos, naturalisztikus brutalitásban bővelkedő sztorit. De mostani alanyunkat látva, úgy gondolom egy szemtelen médiahacknek lehettünk szemtanúi. Meggyőződésem, hogy az Only God Forgives NWR régóta dédelgetett gyermeke, amihez a Drive csak egy ugródeszka volt.

Mindenképpen szerettem volna elkerülni a Drive említését, de remek összehasonlítási alap, hiszen ugyanazt az irányelvet mélyíti el az Only God Forgives, amit a 2011-es film képviselt.

Ha még nem láttad

Itt egy spoilermentes összefoglaló, ami felkészít rá, mit fogsz látni a vásznon.

A történet Bangkokban játszódik, egy amerikai bűnszövetkezet szokásos mindennapjai pedig felborulnak, amikor összetűzésbe keverednek a helyi visszavonult rendőrfőnökkel, Changgel (Vithaya Pansringarm). Julian (Ryan Gosling) feladata lesz, hogy bosszút álljon testvére haláláért, és megvédje anyját, Crystalt (Kristin Scott Thomas), aki a bűnszövetkezet feje, és azért utazott ide Amerikából, hogy hazavigye fia holttestét. De az igazi történet a felszín alatt húzódik.

Ahhoz, hogy irányt tudjak mutatni neked, először tisztába kell tennünk, hogy állsz hozzá a filmezéshez. Két lehetőséget látok.

1.  Kikapcsolódni, lazítani jársz a moziba

Szereted a magas fordulatszámon pörgő filmeket, és egyébként a zenei ízlésed is hasonló. A könnyen értelmezhető szövegeket keresed, amikor dalt választasz a YouTubeon, amikor moziba mész, akciófilmet, vagy vígjátékot keresel. Szereted az egyetemes problémákat és történeteket egyértelmű feldolgozásokban viszontlátni, szeretsz úgy kijönni a moziból, hogy „igen, most tanultam valamit”, vagy éppen „na, ez most levezette a napi feszültséget”. Felbőszít, ha okostojás kritikusok leszaroznak mindent, ami nem művészi, vagy túlkomplikált. Úgy érzed ezek az emberek képtelenek kicsit kikapcsolódni és félretenni irreális igényeiket egy agyatlan másfél óra kedvéért. Jó eséllyel imádsz zabálni a film alatt, mert a ropogtatásod nem hallatszik a puskaropogás mellett. Szeretsz hangosan nevetni, és adott esetben visszaírni egy sms-re az előadás közben, ha éppen romantikus jelenet folyik. Nem arról van szó, hogy lusta vagy megerőltetni az agyad, egyszerűen úgy gondolod: nem filozofálni jársz a moziba.

Ha itt-ott magadra ismertél, az Only God Forgives című filmet nagyon messzire kerüld el. Még az én ajánlásomra se tegyél vele próbát.

2. A kulturális élményért és értékekért jársz a moziba

Úgy gondolod, a mozi mindig többet kell mondjon annál, mint amit látsz. Szeretsz belegondolni abba, Te mit tennél a főhős helyében, empatikus készségeddel pedig átérzed azokat a drámákat, amikhez nincs feltétlenül kedved, esetleg elszomorítanak, kényelmetlen helyzetbe hoznak téged. Könnyen olvasol filmet vizuálisan. Ez azt jelenti, hogy nem akadsz ki, hogyha 10 perce nem történt semmi a vásznon, mert tudod, hogy ez egy ütős cselekménysornak lesz a megalapozása. Ebben a 10 percben képes vagy élvezni a finom dallamokat, amik éppenhogycsak súrolják a tudatod ingerküszöbét, és sokszor zsigeri érzelmeket váltanak ki. Ebben a 10 percben hajlandó vagy megfeledkezni a történetről és ráhangolódni a tökéletesen fényképezett atmoszférára, amit a rendező a szemed elé tár. Ebben a 10 percben rá tudod magad bízni az érzékeidre, képes vagy elveszni tekintetekben és olyan dolgokat is meglátni, vagy meghallani, ami igazából nincs is ott. Kis túlzással mondhatnánk, hogy nyitott szemmel meditálsz. Amikor kijössz a teremből, úgy érzed nem is pontosan tudod megfogalmazni mit láttál, akár napokig töröd a fejed, tulajdonképpen mit is váltott ki belőled a film. Mikor pedig végre leül az élmény a fejedben, többnek érzed magad.

Ha magadra ismertél, az Only God Forgives számodra tökéletes választás.

Összefoglalva: A kettes típusnak szinte kötelező. Nem művészfilm, de állítom, hogy Hollywoodban ennél közelebb nem tudsz kerülni hozzá. Egy vegytiszta szimbolista film, metaforák és elvont értelmezések sorozata, és sok brutalitás – de nem az a képregényes Tarantino-féle. Itt minden saját értelmezés kérdése, ha nyitott vagy a kétórás beszélgetésre a film után egy haverral, vagy hozzátartozóval, akkor már mehettek is megnézni. Viszont el tudom képzelni, hogy elmész és az, akivel mentél azt mondja: „Ez hülyeség volt, felejtsük el, amint lehet, ez a Dini Hotel tiszta meghibbant”

Ha így jártál és nincs kivel megbeszélned, most ajánlok neked egy online discussiont. Bár elég egyoldalú lesz – lévén, hogy csak én írom le a gondolataimat, de remélem jó hiánypótló azért. Meg aztán a kommentekben vállalom az interakciót, elvégre azért van ott.

Ha már megnézted

Akkor olvass tovább, de tartsd észben: ez csak az én meglátásom, lehet vele vitatkozni, de éppen ez a lényege, mint minden művészetnek; több szinten hat, és azt jelenti, amit neked jelent. Azért a tisztánlátás végett: ez mind csak spekuláció, őszintén mondom, nem bogarásztam órákig a fórumokat és az elemzéseket, lehet, hogy sok hülyeséget írok, de lehet hogy szóról szóra ugyanazt, mint amit egy másik oldalon találsz.

Innentől spoiler alert, nem akarom elvenni tőled az értelmezés élményét!

Namost az első és legegyértelműbb következtetésem a film után az volt, hogy az ex-rendőr – Chang – vagy maga Isten, vagy Isten közvetlen szolgálója, karjának meghosszabbítása. Ő volt az aki a filmben mindvégig az igazságosztó szerepét játszotta. Erkölcsi mércét állított, a meggyilkolt prosti apjának szabad kezet adott, majd miután ő a bosszú mellett döntött, azonnal meg is büntette őt, mind a tettéért, mind a lánya kiszolgáltatásáért. Sok természetfeletti képesség birtokában is volt: amikor Julian követte az utcán, egy pillanat alatt eltűnt, amikor a merénylőt üldözte pontosan tudta merre fog menni, kardját mindig egy láthatatlan hüvelyből húzza elő, a Julian elleni harcban pedig sebezhetetlennek bizonyult.

Chang isteni büntetése máshol is feltűnik. Volt egy férfi, aki meg akarta öletni őt – a mi metaforánkban Istent -, tehát ő lehetett a hitetlen ember megtestesítője. Tettének következménye vakítás, süketítés volt, itt pedig könnyű párhuzamot vonni Oidipusszal. Chang nem csak ezt a férfit, de félig Juliant is megvakította a verekedés folytán. Mikor eszembe jutott Oidipusz rákerestem, hogy meggyőződjek róla, jó az elméletem és további kapcsolatot is találtam. Oidipusz akaratlanul megölte apját, és feleségül vette anyját. A filmben Crystal világosan kijelenti, hogy Julian a puszta kezével ölte meg apját, a szexuális frusztráció pedig már az első találkozásukkor világos. Ezért kellett Juliannek hamis barátnőt vinnie a vacsorára, hogy anyja láthassa; már nem függ tőle. De hol van az akaratlanul?  Ez visz el következő elméletemhez.

Chang személyében már megtaláltuk Istent, de ki lenne akkor az ördög? Crystal. Főhősünk sorsa azért van megpecsételve, mert eredendően gonosznak született, a bűnben nőtt fel, anyja nyomására lett drogkereskedő. Julian végig próbál a jó útra térni, de ebben kezei meggátolják. A film során minden karakternek nagy hangsúly irányul a kezére. Ez a testrész az, amellyel a bűnt elkövetik. Ezért csap le Isten éppen oda minden alkalommal. Amikor Julian vízióit látjuk, akkor elképzeli, milyen lenne, ha vétkezne, de nem teszi, mert tudja, akkor Isten haragja lesújt rá, ő pedig szeretne jó lenni. Ezért látjuk sokszor az impotencia jeleit rajta: a vágya hatalmas, de nem vétkezhet, a székhez kötözős jelenet az önmegtartóztatásról szól.

A film egyik legfelkavaróbb jelenete, amikor Julian halott édesanyja méhébe nyúl. Erre csak tippjeim vannak, ez jelentheti a köldökzsinór elvágását is, de leginkább azt tartom valószínűnek, hogy ez a szexuális vágy kiteljesedése. Ugyanúgy nyomja be ujjait anyja testébe, mint ahogy Mait akarta ujjaival kényeztetni. Felkavaró, de szerintem ez lehet az oka. Chang pedig ahogy kell, ezután el is veszi Julian kezeit, ezzel pedig megszabadítja régóta gyötrő bűneitől is.

A kedvenc elméletem, ami éppen e poszt írása közben fogalmazódott meg a fejemben az a karaoke estről szól. Amennyiben valóban Chang Isten, akkor a karaoke bár tökéletes szimbólum lehet a templomra. Gondoljunk csak bele: Chang énekel, terjeszti az igét, míg követői – a rendőrök – hallgatják egy szó nélkül őt, a plafon pedig túlcsicsázott, lampionokkal borított, fényűző. Mindig az igazságszolgáltatásai után következik az éneklős rész, mintha éppen követőinek bizonyítaná tettei helyességét.

Még egy apróság: a szoba ahol a bokszoló szobor van, és ahol olyan sejtelmesen szűrődik át a fény, kísértetiesen hasonlít egy gyóntatófülkéhez.

A cím

Szerintem két dolgot jelenthet a cím. Vagy konkrétan Chang-re utal, vagyis, hogy csak ő bocsáthat meg az emberek bűneiért, azzal, hogy levágja a kezüket, vagy Chang csak Istent játszik, és megbocsátásnak jeleit sem mutatja, mindenkit megcsonkít, akit bűnösnek vél, de igazából még ez sem megváltás számukra. Én az előbbit tartom valószínűnek.

Kicsit összeszedetlen gondolatok még, de érdemes elgondolkodni rajtuk.

Mozis primitivizmus

Most hogy végigolvastad ezt az agyviharzást, egy kis könnyedséggel zárnám az írást. Ami a moziban történt az valami felháborító.

Négy műélvezésre tökéletesen alkalmatlan nőszemély ült előttem, akik az első Ryan Gosling megjelenésnél rögtön exhibicionista módon telekiabálták a termet, hogy nekik elég is volt, mert csak a jó csávó miatt jöttek. Bár így lett volna és felállnak abban a pillanatban. Senkinek nem hiányoztak volna, mint ahogy az sem, hogy a harmadik karaokes résztől kezdve minden alkalommal hangosan röhögtek, mikor azok voltak közel a film legmélyrehatóbb jelenetei. Ott mutatkozott meg az igazságszolgáltatásba belefáradt, tragikus antihős, erre ez a négy víziló beleröhög minden alkalommal. Arról nem is beszélve, hogy a telefonjukat nyomkodták egyfolytában és rohadtul zavaróak voltak hosszú távon.

Azt mondjuk mindig vicces látni, hogy egy-egy brutális jelenetnél 4-5-en elhagyják a termet.

---

Szóval all in all: méltatlanul alulértékelt film. 24 óra alatt egy értelmezhetetlen valamiből az egyik legemlékezetesebb filmélménnyé nőtte ki magát a fejemben. Tény hogy nem való mindenkinek, csak a kettes típusú nézőnek, de attól még ez egy mestermű a maga nemében. A zene pedig most is nagyon jóra sikeredett.

Cinema is art.

DN-es