A múlt heti bejegyzést egy ízléstelen cliffhangerrel zártam. Most felszámolok a kíváncsisággal, íme az egyik legjobb dráma ami Hollywoodban készült, és az egyik legunalmasabb is egyben.

Numb

(Fapofa, 2007)

Rendezte: Harris Goldberg (első dirigálás)
Írta: Harris Goldberg

Oké, essünk túl rajta, elárulom az egyik szerkesztési elvemet a blogon: a film címe mindig magyarul jelenik meg, majd alatta zárójelben az eredeti cím , és link az imdb oldalhoz. Ebben az esetben azonban kénytelen voltam a hangsúlytalanabb, zárójeles részbe száműzni ezt a köpködnivaló fordítást. A magyar cím – főleg Matthew ’Jóbarátok’ Perryvel a borítón – egy könnyed vígjátékot sejtet, valamennyi mélabús tónussal, pedig ennek éppen az ellenkezője igaz. Ennyit a címről.

A történet Hudsonról (Matthew Perry), egy sikeres forgatókönyvíróról szól, aki egyik pillanatról a másikra elszakad a valóságtól, és úgy érzi külső szemlélője saját életének. Ezt hívják a deperszonalizációnak. Hősünk mindent megtesz, hogy újra boldog lehessen. Szerelmi szál természetesen van.

Műfaji útvesztő

A borítón a kötelezőkön kívül egyetlen mondat szerepel, amelyből kiderül, hogy a film romantikus komédiának tartja magát. Kénytelen vagyok azt gondolni, hogy ezt a tervező cseszte el, mert szerintem ezt sem Goldberg, sem senki más nem ennek szánta. Ez egy dráma, a comic relief pedig csak színezi a palettát, mint ahogy a romantikus szál is. Tehát most, hogy a Napos oldalhoz hasonlóan kibogoztuk a zsánert, és tudjuk, hogy drámáról beszélünk, jöhet az értékelés.

A Numb készítői tökéletesen tisztában voltak vele, mit csinálnak, ezért nézőközönségének 95%-át már valószínűleg meg is találta. Egyetlen releváns kérdés feltétele és annak megválaszolása – slussz és passz. Egy olyan kérdés ez, ami napjainkban egyre inkább fontos, talán még azt is láthatjuk, ahogy ez a film egyszer majd reneszánszát fogja élni.

Alternatív realitás

Korunkban a virtuális valóságok - internet, média - túlzott jelenléte sokszor az igazi valóságtól való teljes elszakadást eredményezik, így olyan tünetegyütteseket okozva, mint a szorongás, pánik, a félelem a semmitől. Az emberek lassan el sem tudnak aludni vak sötétben és teljes csöndben.

Ebben az állapotban a nyugalom félelemmé válik, a félelem pedig nyugalommá. Az agy ingerbefogadása 24-ből 20 óráig működik, míg régen ez ennek tört része volt. Az agy átáll. Olyan magas fordulatszámon pörög, hogy amikor lassíthatna kicsit, már kényelmetlenül érzi magát. Kezdjük a legnagyszerűbb szervünket túlhajszolt munkamániássá tenni, a szellemi lazítás teljes hiányával.

Így alakul ki a pánikbetegség, depresszió, deperszonalizáció, derealizáció, és mindenféle szorongásos betegség. Ez a film pedig csakis egy céllal jött létre: megmutatja, mi van a gyógyszeresdobozok alján. A nézők akik ehhez hasonlóban szenvednek már biztosan rátaláltak és ez nagyon jó dolog.

A mozi felelőssége és feladata

Mindig is úgy tartottam – és ezt nem lehet eleget hangsúlyozni – hogy a filmnek mondania kell valamit a társadalomról és az egyénről is. Ez az értelme, és ez az egyetlen ésszerű célja van. Igen, a vígjáték is. Igen, a horror is. És egyvalamit nem lehet elvitatni Hollywoodtól; itt aztán tényleges társadalmi diskurzus indulhat, rengeteg kérdésről, mert nagyon nagy tömegeket vonz. Ezekről az állapotokról pedig érdemes és kell is beszélni, mert mint mondtam, egyre gyakoribbak a mentális zavarok, és azt senki nem akarhatja, hogy habzó szájú félbolondok népesítsék be a Földet.

Ennek tetejébe ráadásul van-e ennél érzékenyebb téma? A homoszexualitás után ez a legkényesebb kérdés egy ember számára. Mint ahogy a coming out is egy olyan cselekedet, amely során személyes megítélésünket tesszük kockára, a mentális zavar feltárása is a legkiszolgáltatottabb helyzetbe hozhat minket.

Erre való igazán a film: még ha a kommunikáció egyoldalú is, ez az audiovizuális mankó hatalmas támaszt tud nyújtani. Egy depressziósnak mennyivel egyszerűbb felvállalnia állapotát, miután másfél-két órát beszéltek hozzá a témáról? Vagy egy pánikbetegnek mennyi könnyedséget okoz, ha Roert De Niroval jót nevethet az egészen (Analyze This)? A film betekintést ad, nyitottá tesz, és ezáltal felszabadít.

Mindenkinek szól?

Nem, de bárkinek élvezhető és elgondolkodtató. A Numb nem tökéletes, azonban maradéktalanul teljesíti a kitűzött célt; hogy az ebben a betegségben szenvedőknek segítsen. Továbbá kitárulkozás is, hisz Harris Goldberg író és rendező saját történetét vitte vászonra. A film értékei megegyeznek a készítőével; egy lány szerelme az egyetlen kapaszkodó ilyenkor, és bár a teljes gyógyulásra talán sosem lesz esélyed, hozzáállás kérdése, hogy hogy éled meg a napjaidat. Te döntesz, és csak Te változtathatsz.

Aki nem tud azonosulni a főszereplővel – mert nem egyszerű –, és nem tud belemerülni a témába, annak talán nem fog tetszeni és unalmasnak tartja majd. Mindenki utálja ezt a filmet, de a fenébe is, nekem nagyon tetszett. Lehet velem van a baj.

Matthew Perry

Itt Perry a kulcsfigura. A rajongóinak van egy jó hírem: eddigi legjobb alakítása ez, erre a karakterre lett kitalálva. Viszont akik egy komikus filmet vártak miatta, azok jól pofára eshettek. Szóval az a probléma vele, hogy valószínűleg rossz nézőket vonzott, és mivel így sem volt egy nagy nézettsége, lehet, hogy ezért került az alulértékelt kategóriába. De még mindig lehet, hogy én vagyok az ízlésficamos. Így vagy úgy, én azért Matthew Perryt jobb sorsra érdemes színésznek tartom, kár hogy nem lett – és valószínűleg nem is lesz – belőle nagyobb durranás. Talán pont az ilyen mélyen drámai szerepek hiányoztak.

A mellékszereplők kitesznek magukért, Lynn Collins nagyon jól működik együtt a főszereplővel, Kevin Pollak és Bob Gunton pedig hozzák a formájukat.

Szóval így a végére nem tudok mást mondani: azt hiszem az emberek nem értik ezt a filmet, vagy valami olyasmi miatt kapott kevés elismerést, amit én nem vettem észre. Ha valaki tudja mi az, kérem értesítsen. Ne higgyetek az imdb 6,6-nak, meg a rohadt paradicsomnak.

DN-es