Ne sírj…

Elvégre a párod melletted sétál, és akármennyire is rohadtul tériszonyod van, ne szédelegj, ne rinyálj, csak mosolyogj és tégy úgy, mint aki nem 20 méter magasan sétál egy rácson. Férfi vagy az istenit!

--

Ezt mondogattam magamban a Papp László Budapest Sportaréna kishídján, ami a Hungária körút felőli oldalról visz a bejárathoz. Mindig itt megyek fel, mert itt van közel a parkolás, de sose tudom megszokni. Arról meg már ne is beszéljünk, hogy szerencsétlen hölgyek a magassarkúban folyton beleragadnak, meg elbotlanak.

Mióta a kezembe kaptam a jegyeket, azóta vártam a nagy napra, hogy elmehessek Ennio Morricone budapesti koncertjére. Az előadás este 7-kor kezdődött, de már fél 6-kor leparkoltunk, még így is hogy helyjegyünk volt. Izgatottak voltunk, na.

Mindig is a zenét tartottam a filmes hangulatteremtés legjobb eszközének. Tudom, ezzel sokan vannak így, nem mondtam sok újat. Pontosan úgy látom a dolgot, ahogy Morricone: a filmzene azért különleges műfaj, mert nem absztrakt jelentéssel bír, hanem a képpel kiegészülve autonóm jelentést nyer. Mert a jó filmzene olyan tökéletesen összecseng a filmmel, hogy megduplázza, akár megnégyszerezi az értékét. Azért különleges Morricone zenéje, mert egybeolvad a filmmel, és így az nem tud önmagában létezni, csak azokkal a hangokkal, azokkal a dallamokkal. Ez nagyon ritka dolog és legutóbb talán a Drive című filmnek sikerült ennyire egylényegűvé válni zenéjével. Akármilyen bicskanyitogató is ez ebben a kontextusban.

Tehát 12. szektor, C sor, 7-8-as székek… az eligazodás nem volt olyan egyszerű, de megtaláltuk a helyünket, ami meglepően jó kilátást adott, mert kb. a küzdőtér közepén volt. Kis helyezkedéssel mindenre rá lehetett látni, a kivetítő pedig még hátradőlve is kényelmesen látható volt, rajta pedig ez állt: „Ennio Morricone – My Life in Music”

Ez után bejelentés érkezett, hogy a Maestro ülve fog vezényelni a héten jelentkezett lábfájdalmai miatt és szíves megértésünket kéri. Non c'è nessun problema Signore, biztos így is nagyszerű lesz. Egy jópofa kisfilm levetítése után megérkezett Morricone, a zenekar már korábban beült, behangolt. Mekkora nap lehetett ez számukra is, te atya ég! (a Modern Art Orchestráról beszélünk persze)

Nem fogok senkit a dalok sorrendjével untatni, volt minden, de szemmel láthatóan nem a populárisakat választotta elsősorban, egy átlagos hallgató számára 40%, egy rajongó számára úgy 70% lehetett ismert. Persze a nagyágyúk mind nagyot szóltak, a Jó, a Rossz és a Csúf, A misszió, A profi, a Volt egyszer egy vadnyugat – meg a többi Leone film. Ami nekem különösen közel állt a szívemhez az Az óceánjáró zongorista legendája volt, hiszen az első – és azóta is egyetlen - olasz nyelven olvasott regényem volt a Novecento, Alessandro Baricco-tól, ez pedig annak a filmváltozata Tornatore rendezésében.

A koncert pedig hát: lenyűgöző. Egy 85 éves művész, aki szerelmes abba, amit csinál, vérprofi, és akárcsak kollégája Sergio Leone – kézjegyét erősen rányomja munkáira, így azok egyediek, összetéveszthetetlenek, és őszinték. Már-már intim módon belelátunk (hallgatunk) a Mester lelkébe, amikor találkozunk a munkájával. Az egy szó, amivel egész élményt akkurátusan le tudnám írni: megható. Egyszerűen gyönyörű, elgondolkodtató és lélekig hatoló. Ez a zene megváltoztat.

--

A közönség állva tapsol. Szakadatlanul, kitartóan. Hosszú percekig szól a köszönet a filmzenék Mozartjának. Nem lehet eldönteni, hogy az arca a meghatódottság, vagy fájó lába miatt könnyes. Akárhogy is, éreznie kell, hogy több ezer ember szavak nélkül próbálja neki megköszönni egy élet munkáját. Ott álltam és csak arra gondoltam, hogy napokig nem akarok rádiót hallani, vagy egyáltalán semmilyen más zenét. Hogy milyen szerencsés vagyok, hogy itt állhatok. Egy igazi művész életműve előtt.

Ne sírj…

 DN-es