A hétvégén ellátogattam a Művészmoziba, és biztos vagyok benne, hogy rengetegen nem voltak még olyan vetítésen, amihez nem kellett átverekedniük magukat egy plázán, úgyhogy felvázolom a főbb különbségeket, aztán film is lesz, ne aggódjunk!

Miután belépsz, már az első percekben kifejezetten szimpatikus dolgok fogadnak: nem áll 30 ember sorba 5 kasszánál, illetve a büfénél sem. Rögtön Te következel mindig, a teremben is csak néhány ember foglal helyet. A büfében nincsenek 8 literes üdítők és 20 literes popcornok, ezeket egyébként sem tudnád nyugalomban enni, mert nem robbanásokkal teli hangorgia van, hanem általában párbeszédek, és csúnyán néznek rád ha belecsámcsogsz. Amikor a vásznon megjelennek a reklámok – az a kettő -, nem a kólát nyomják az arcodba, amit amúgyis minden nap megveszel, hanem például színházi előadásokat ajánlanak. Nem tart fél órán át a reklám, kapsz még egy pár filmajánlót – ebből is végre frisseket, amiket a Cinema City nem játszik, aztán kezdődhet a film. A vetítőgép hangja hangulatos és végre egy film eredeti nyelven, felirattal (erről is lesz egy bejegyzés). Én ha tehetném mindig végignézném a stáblistát a filmek végén, de erre 2 okból sincs lehetőségem. Az egyik az, hogy a manapság divatos 2-3 órás filmek végén képtelenség kibírni slozi nélkül, az ember már igazán kitenné a teát hűlni. A másik az, hogy olyan gyorsan rádb*sszák a villanyt, hogy még a leblendét sem mindig várják meg, ezért mindenki azonnal kimegy, Te meg csak farkasszemet nézel a takarítókkal, akik szugerálnak, hogy „takarodj már innen, össze kell szednünk a kihányt popcornokat”.

Kontra

Kezdjük a legdurvábbal; forradalmat kirobbantó ok lehet, hacsak nem az én szemem káprázott. A 30. perc környékén észrevettem, hogy a kép bal oldalán sérült lehetett a szalag, mert apró fehér csíkok villantak fel szinte másodpercenként. Ezután már ugye nem lehetett nem észrevenni, de sikerült elvonatkoztatnom, valami ilyesmi lehet az az érzés, amiről az igénytelen mozis felvételeket letöltők mondanak: „Nem is szar, 5 perc alatt megszokod a visszhangot”.

A másik: a felirat. Hát, ha a CC mégis visszahozná a feliratos filmeket, és ebben a minőségben tennék, akkor kérem, inkább ne is, mert nem fogok elmenni. A fehér háttereken a subtitle gyakorlatilag láthatatlan volt, így a film egyik legjobb monológjának szövege félig hiányzott. Még jó, hogy jól tudok angolul és OV vetítés üzemmódra váltottam.

Még egy kis apróság; a hangerő nekem kicsit alacsony volt, bár akit elhívtam a moziba ezt vitatta, minden esetre én végig hallottam, ahogy a két sorral előttem lévő pofázik (minek jár az ilyen moziba? és főleg miért ilyen filmre?)

Jöjjön is az a bizonyos film.

A búcsúkoncert
(A Late Quartet, 2012)

"Nincs gyönyörűbb kötelék... és bonyolultabb sem."

Rendzete: Yaron Zilberman (újfent első rendezés, mostanában kikapom ezeket)
Írta: Yaron Zilberman és Seth Grossman, Yaron Zilberman eredeti ötlete alapján

A búcsúkoncert egy apró kis gyöngyszem. Egy gyönyörű gyöngyszem. Olyan, amit egy jó bor mellett szívesen nézeget az ember és utána próbál beszélni róla, de nem igazán tud, mert a szépsége magáért beszél. Aztán elzárja egy kis vitrinbe, és soha többet nem veszi elő, de kellemes emlékként marad meg benne a látvány. Amikor később futólag rápillant a gyöngyszemre (vagy esetünkben a borítóra), mindig mosolyt csal az arcára és elismerően bólint.

Na jó, azt hiszem kicsit elragadtattam magam, ennyire nem romantikus a helyzet, de a metafora megállja a helyét. És ha már gyöngyszem, erről a filmről az a szó jutott rögtön eszembe, hogy „igazi”. Olyan valódinak hat, nem mesterkélt, és nem is hatásvadász. A színészek természetesek, a történések szintúgy. Számomra kicsit túl komoly volt, egy kicsivel több humor elfért volna benne, de attól lehet, hogy romlott volna a hitelesség, amit az előbb említettem, mert az alaphelyzet nem ad okot a poénra.

Peter (Christopher Walken) csellóművész, egy kvartett (vonósnégyes) tagja. Az együttes 25 éve töretlen sikerrel játszik és minden harmonikusan működik, míg egy nap Peter úgy dönt, elhagyja a formációt és nyugdíjba megy. A bekövetkezett változás felborítja a csoport dinamikáját, ami folytán hatalmi és presztízsharc veszi kezdetét, de még sok tényező jön be a képbe, amit nem szeretnék elárulni. A kvartett szétesőben, Peter pedig a leghíresebb és legnehezebb előadásukat, Beethoven No. 14, op. 131-ét tűzi ki búcsúkoncertjének alanyaként.

Szakmázzunk kicsit

Ebben a fejezetben szeretném csak és kizárólag a zene felhasználását vizsgálni a filmen belül. Ehhez rendhagyó módon egy vendégszakértőt hívtam, aki véletlenül megegyezik azzal, akit a moziba elrángattam. Bettina egészen kis kora óta hegedül, én pedig kíváncsi voltam, az ő szemén keresztül hiteles volt-e a performansz. Átadom a szót:

A zeneválasztás megfelelő volt. A középpontban Beethoven egyik vonósnégyesre írt darabja, a No. 14, opus 131 című volt, melyről sok mindent megtudunk, és remek választás volt, hiszen jól harmonizált a cselekménnyel és könnyű befogadni (nem úgy, mint egy Bach művet, ahol akár négy ütemen keresztül mélyülhetünk el egy csodás hangban).

A színészek ügyesen próbálták visszaadni a hegedű-, brácsa-, és csellóművészek jellegzetes lődörgését és nagy lélegzetvételüket, ami mindaddig volt hihető, míg nem mutatták a kezüket. Legalábbis számomra. Sajnos sokszor nem hittem a színészeknek. Ha hegedűst látok rögtön a kezét figyelem, az ujjai billentését, a csuklójának a kecses mozdulatát, ahogy húzza a vonót. A színészek az arcukkal remekül játszottak, de a kezükben nem volt meg az a természetesség, ami hihetővé tette volna őket. Ettől függetlenül, emelem kalapomat előttük, hiszen nem lehetett könnyű „úgy tenni mintha”.

 

Be kell valljam, Christopher Walken nagyon jól alakított. A történeteivel kicsit beljebb vitt minket a zenébe. Nagyon tetszett az a jelenete, amikor a tanítványainak mesélt egy történetet (ami igazából egy megtörtént eset), és utána/közben csellózott. Nagyon jól ráérzett erre a szerepre és fantasztikus volt.

 

Amikor megjelent Nina Lee, valami kicsit megváltozott a quartet összhatásában. Valahogy a mozgásával életet tudott vinni az egész jelenetbe (kicsit később, a stáblistában megjelent Nina Lee neve, aki saját magát alakította, ő hivatásos zenész).

 

Összességében zeneileg elég korrekt volt a film. A zenei kifejezéseket jól használták és a színészek is a legjobbat tudták kihozni magukból. Ügyesek voltak.

A főmotívumként használt Beethoven muzsika szimbolikája egyébként szerintem kiváló, mégis egyszerű. A film során Walken említi, hogy attacca (vagyis a tételek között szünet nélkül) kell játszani a darabot, ami a búcsúkoncerten fel fog csendülni. Ez egyenes párhuzamba hozható a vonósnégyes kapcsolatára. Csak akkor maradhatnak együtt, és csak akkor tudják méltóképpen elbúcsúztatni Petert, hogyha összefognak, és átlépnek a problémákon. Non-stop kell játszani, akárhogy is szól közbe az élet. Peter még utal is erre a diákokhoz intézett szavaival. Aki már látta a filmet, az láthatja, hogy ez az egész történet összefoglalása is lehetne virágnyelven.

"We begin with Beethoven's Opus 131. It has seven movements and they're all connected. For us, it means playing without pause, no resting, no tuning. Our instruments must in time go out of tune each in its own quite different way. Was he maybe trying to point out some cohesion, some unity between random acts of life? What are we supposed to do, stop or struggle to continuously adjust to each other up to the end even if we are out of tune? I don't know."

"Beethoven 131. opusával kezdünk. Hét tétele van, és mind kapcsolatban áll egymással. Számunkra ez azt jelenti, hogy szünet, pihenés és hangolás nélkül kell eljátszanunk. A hangszereink törvényszerűen el fognak hangolódni, és mindegyik hangszer más mértékben. Talán ezzel az élet véletlenszerű történéseinek valamiféle egységére, kohéziójára próbálta felhívni a figyelmet? Mit tegyünk - álljunk meg, vagy próbáljunk folyamatosan egymáshoz igazodni, még akkor is ha már rég elhangolódtunk? Nem tudom."

A forgatókönyv és a casting

Nekem a kvartett, mint csoport és az ebbe helyezett dráma kifejezetten tetszett. Én nem láttam még ilyet, de azt tudom, hogy egy ennyi éve együtt zenélő társaság, legyen az akárhány tagú, de főleg ilyen kis létszámnál, már a család fogalmát súrolja. Minden nap próba, hónapokig együtt járni országot-világot. Ez a könnyűzenei bandákról is elmondható ugyan, de a komolyzene úgy gondolom egészen más. Érezniük kell egymás rezdüléseit, gondolatait, és egymás fejében ugyanolyan otthonosan kell érezniük magukat, mint a sajátjukban. Ebbe a közegbe drámát fecskendezni merész lépés, de szerintem ragyogóan működött.

Christopher Walken egyik nagy kedvencem, főleg miatta mentem el, és nem tudott csalódást okozni. Továbbra is a Távkapcsos baromság marad az egyetlen sötét folt az életművén. Perfekt kis alakítás volt, a hangsúly pedig sajnos a kicsin van, de ez nem Walken hibája. Többet kellett volna szerepeltetni, és itt ütközünk a legzavaróbb hibába.

Philip Seymour Hoffman – nagyon klassz alakítása ellenére – túl sokat szerepelt. A forgatókönyvíró amatőr hibája sajnos kiütközött. Nem tudta hogy kiről szól a története. Nagyon sok íróval megesik, hogy elkezd egy sztorit – esetünkben – egy csellóművészről, majd ahogy haladnak az események kifogy a munícióból és mesterséges konfliktusokkal terheli le a történetet, ezáltal pedig óhatatlan, hogy valamelyik mellékszereplő túl sok vászonidőt kapjon, mivel az összes karakter problémájában érintett. Ekkor van a nézőnek az az érzése, hogy itt szépen exponálták nekem Petert, rámutattak, hogy ő a főszereplő, akkor viszont miért folyton Roberttel foglalkozunk?

Mark Ivanir és Catherine Keener is jó választás volt a casting crew részéről – főleg az előbbi.

Összefoglalva

Nagyon jó kis film, érdemes rá pénzt áldozni - már akit érdekel egy komolyzenével aláfestett dráma. Ja és ha az elején nem lett volna tiszta: imádom a borítót.

DN-es